Hetedik fejezet

 

 

 

— Megöllek! — Ryder felriadt álmából. Már egy jó hónapja gyötörték a balul sikerült rajtaütés emlékei.

— Csitt! — suttogta kopasz szomszédja. — Még felébreszted a cellamestert.

Ryder gyorsan magához tért. Kora reggelre járt. A nap épphogy megjelent az égbolt alján. Felült, és az előtte lévő alakra bámult. A cellamester pár lépésnyire feküdt tőle, a dobján pihentetve a fejét.

Húsznapi járóföldre lehettek Duhlnarimtól. Mindig megálltak éjszakára pihenni. Most éppen egy kis völgyben táboroztak. Az őrök egy terebélyes tölgyfához láncolták őket. Jó százlépésnyire loboghatott a tüzük. Ketten őrködtek. Ryder tisztán hallotta a hangjukat, amely elvegyült a tűz ropogásával.

Felemelte a kezét, hogy megmasszírozza elgémberedett nyakát, de a láncai nem engedték. Minden porcikája sajgott a kemény talajon való alvástól.

— Miért fogtak el? — kérdezte a kopasz.

— Bocs, nem akartalak felébreszteni — szabadkozott Ryder.

— Nem aludtam — mondta, majd felemelte a kezét, hogy Ryder elérhesse a nyakát.

— Köszönöm — mosolygott Ryder, és megmasszírozta a tarkóját.

— Szóval, miért vagy itt?

— Nem tudom pontosan. Összeesküvéssel vádolnak.

— Miféle összeesküvéssel? Talán tisztátalan gondolatokon kaptak?

— Igen. És megtámadtam egy hintót.

— Ez rablásnak hangzik — vigyorgott a kopasz.

— Így is mondhatjuk. Purdun nagyúr egyik levelét akartuk ellopni.

— Egy üzenetet? Nem tetszenek a báró levelezőpartnerei?

— Valami olyasmi. Abban a levélben szövetséget ajánlott egy másik bárónak. Ha egyesítik az erejüket, akkor még ínségesebb idők köszöntenek Duhlnarim népére és a Karmazsin Karomra.

A kopasz alak szeme résnyire szűkült.

— Szóval felkelők vagytok. Akkor te nem is vagy bandita.

— Nem.

A fickó elmosolyodott, kivillantva aranyfogait.

— Bárki, aki keresztbe tesz Purdunnak, a barátom — mondta, és kezet nyújtott Rydernek. — Nazeem a nevem.

— Ryder. És te miért vagy itt?

— Csempészésért. Purdun csak akkor engedi be a szállítmányokat a báróságba, ha előtte leveheti a vámot.

— Úgy hangzik...

A cellamester lánca megcsörrent. Ryder azonnal elhallgatott. A nagydarab őr kinyújtóztatta a tagjait, ásított egyet, majd komótosan felállt, és megszámolta a rabokat. Ryder Nazeemre pillantott, és azt üzente, „Majd folytatjuk”. Nem nézett a cellamester szemébe, amikor rámutatott, és huszonötödikként vette számba.

Az égbolt időközben világosabbá vált. Az őrök ébredezni kezdtek. Az egyikük eloltotta a tábortüzet. Éles sistergés hallatszott, és sűrű füst szállt fel.

A cellamester leakasztotta a láncot a tölgyfáról, és megrántotta.

— Ébresztő, férgek! — kiáltott a foglyokra.

Aki még aludt, azon nyomban kinyitotta a szemét.

— Felállni!

Bár minden izma sajgott, és a láncot is nehéznek érezte, Ryder feltápászkodott. Nazeem keresztbe vetett lábbal ült vele szemben. Úgy állt fel, hogy a kezét nem is használta közben. A lánc végén lévő alak azonban nem ébredt fel, és Nazeem ettől megbillent.

— Kelj fel! — sziszegte Nazeem.

A vékony alak azonban ettől sem ébredt fel, csak horkantott egyet.

A többiek időközben mind felsorakoztak, és a cellamester elindult, hogy ellenőrizze a társaságot.

— Kelj fel, te ostoba! — mondta Nazeem ezúttal egy kicsit hangosabban.

Az alvó fickó persze nem hallotta meg a hangját, a cellamester viszont igen. Az egyik pillanatban még a sor elején állt, a másikban viszont már Nazeem előtt.

— Megmondtam, hogy nem szólalhattok meg! — dörögte, és lecsapott az ostorral Nazeem vállára.

Nazeem sípolva vett levegőt, de nem jajdult fel. Ryder csak most vette észre, hogy kopasz társa vállán régi korbácshegek éktelenkednek. Nem ez tehát az első alkalom, hogy ilyen bánásmódban részesült.

A cellamester meglóbálta a korbácsot, és ismét lesújtott vele. Ezúttal Nazeem arcát is eltalálta. Ryder összerezzent. Bár nem látta, hogy hol érte a társát az ütés, tudta, mennyire fájdalmas lehet. Nazeem ezúttal is megfeszítette minden izmát, és nem jajdult fel. Nem adta meg ezt az élvezetet a cellamesternek.

— Szóval kemény legény vagy — harsogta, és ismét csapásra emelte a korbácsot. — Helyes. Jó árat kapunk majd érted Nyugatkapunál. Talán elég sokáig elélsz ahhoz, hogy megváltsd a szabadságod az arénában — mondta, és meglóbálta a korbácsot, de ezúttal a vézna, alvó fickót vette célba.

A szerencsétlen azonnal felébredt, amint a korbács felhasította a hátát.

— Kelj fel! — ordított rá cellamester, és a nyomaték kedvéért még oldalba is rúgta.

A vékony alak a levegőbe emelkedett. A levegő kitódult a tüdejéből, amitől kétrét görnyedt.

— Azt mondtam, hogy kelj fel! — ordítozott a cellamester, és ismét belerúgott.

— Cobblepot uram! Hagyjuk ezt most, és induljunk! — szólt oda a testőrök kapitánya.

A földön fekvő fickó vért köpött fel. A cellamester lenyúlt érte, és talpra rángatta.

— Később majd számolunk — fenyegetőzött, majd a sor elejére sietett, a csuklójára tekerte a korbácsot, és a vállára akasztotta a dobot.

— Na indulás, férgek! Ma kétszer annyit gyalogolunk. Annak az alvó tündérnek köszönhetitek! — kiáltotta a cellamester.

Ryder a megrugdosott férfira nézett. Alig állt a lábán. Betegnek és elcsigázottnak tűnt. Nem volt biztos benne, hogy kibírja a délelőtti menetelést. Bárcsak segíthetett volna rajta valahogy!

— Indulás!

Megkezdődött a dobolás.

Ryder tökéletes összhangban lépdelt a dobbal.

A nap felkelt, és fénybe vonta az egész vidéket. Forró nap elé néztek. A vékony alak ingatagon botorkált, és időnként véreset köpött a földre.

Ryder megborzongott. Mi történik, ha összeesik? Ha valaki engedély nélkül áll meg, azt csúnyán megverik. Ha a cellamester nem veszi észre, hogy elesik valaki, akkor azt maga után vonszolja a menet.

A csenevész alak úgy köhögött, hogy meggörnyedt a háta. A láncai megfeszültek.

Nazeem kinyúlt, megragadta a mellényénél fogva, és nem hagyta, hogy elessen. Ryder közelebb araszolt, hogy Nazeemnek minél nagyobb mozgástere legyen. Ha az egyikük elesik a sorban, akkor az utána következők is.

A sovány fickó végül összeszedte magát, és visszanyerte az egyensúlyát. Hálás pillantást vetett Nazeemre, majd a földre szegezte a tekintetét, és gondosan ügyelt a lépéseire.

Ezúttal a hintó haladt legelöl. A lovasok oldalról kísérték a menetet. A cellamester kétszer olyan gyorsan ütötte a dobot, mint szokta. Nyugat felé tartottak.

 

* * *

 

— Na jól van, férgek! — kiáltotta a cellamester, és leakasztotta a dobot a válláról. — Itt megállunk éjszakára!

Az egész társaság hangos nyögések közepette rogyott le a földre. Egy vizenyős síkságon pihentek meg. Kisebb facsoportokat láttak imitt-amott. Kelet felé dombok emelkedtek. Rengeteg légy zümmögött körülöttük. A levegőt rothadó növények szaga töltötte meg.

Ryder úgy terült el a földön, mintha mázsás súly esett volna le a válláról. Pirkadattól alkonyatig meneteltek. Csupán egyszer álltak meg egy rövid időre, hogy igyanak. Mindkét lábfeje sajgott. Mintha az összes vér oda tolult volna, hogy szétrepessze a bőrét.

Nazeem keresztbe font lábakkal ült mellette. A kezét a térdén nyugtatta. Mindig így ült le, akárhányszor csak megpihentek. Általában becsukta a szemét, kihúzta magát, és az orrán keresztül lélegzett. Hihetetlenül nyugodtnak és békésnek tűnt. Ryder irigyelte érte. Ő korántsem tudott nyugodt maradni, különösen nem egy ilyen erőt próbáló nap után.

Nazeem szomszédja, a cingár alak, aki reggel elaludt, úgy omlott össze, mint egy liszteszsák. Ryder nem hitte volna, hogy megéri az estét. Annak ellenére, hogy az első pár méter után máris majdnem összeesett, egészen jól tartotta a lépést a többiekkel. Nazeemnek csak pár alkalommal kellett megtartania az út során. Valóságos hőstettet hajtott végre azzal, hogy nem verték meg egyszer sem, és nem lehelte ki a lelkét.

Valaki meglökte Rydert.

— Víz!

Ryder felnézett, és egy fiatal őrt látott, aki egy kupa vizet nyújtott oda neki.

Hálásan elvette tőle. Egyetlen hatalmas korttyal nyelte le az egészet. Majdnem megfulladt tőle. Furcsán ragacsos anyag ült le a torkára. Belenézett a vödörbe, amely tele volt iszappal.

— A férgeknek mocsárvíz való! — nevetett az őr.

Ryder azzal küszködött, hogy ne hányja el magát. Nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa háborgó gyomrát.

Az őr újra telemerte a kupát, és odanyújtotta Nazeemnek.

A tetovált férfi beleszimatolt a kupába, majd egy hajtásra kiitta. Az ő gyomra szemlátomást nem fordult fel. Lenyelte a vizet, majd visszaadta a kupát az őrnek.

Ryder időközben megpróbálta letakarítani a nyelvére ragadt iszapot. A fogaihoz dörzsölte, hátha úgy sikerülhet. Valamennyire sikerült is, de a rothadó növények ízét még mindig érezte. Jó egy napig ezt böfögi még majd fel, kesergett.

— Hé, te! — az őr a cingár alakhoz ért. — Itt a víz!

A fickó nem moccant.

— Hé, hozzád beszélek! — mondta, majd rálötykölt szerencsétlenre egy kis iszapot.

Még mindig semmi.

— Bánhatod, mert holnapig nem kapsz vizet — mondta az őr, majd a következő fogolyhoz lépett.

— Egy pillanat. — A cellamester bukkant fel váratlanul, és széles vigyorral az arcán nézte a cingár férfit.

— Ez a rab nagyon szomjas — mondta, és elvette az őrtől a vödröt. — Szerintem meg akarja inni az egészet.

Lehajolt, és a hajánál fogva felemelte a cingár alak fejét, majd a szájához illesztette a vödröt.

A fickó erre sem reagált. Bár halkan nyögdécselt, hagyta, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak.

— Tátsd ki szépen! — vigyorgott a cellamester, miközben próbálta letuszkolni az iszapos vizet a fogoly torkán.

A sáros víz kibuggyant a cingár alak szája szélén, végigfolyt az állán, és elkenődött a mellkasán. Meg sem moccant. Ryder azonban látta, hogy mozog a mellkasa és a szája. Megpróbálta eltolni magától a vödröt. Próbált kiszabadulni, hogy egy kis levegőhöz jusson. Úgy vergődött, mint a levágásra kerülő tyúk.

— Ízlik? — gúnyolódott a cellamester, és tovább öntötte a sáros vizet.

A cingár alak felemelte a kezét. A láncai hangosan megcsörrentek. Nem tudta megemelni a testét, így erőtlenül a vödör szélére rogyott.

Ryder áthajolt Nazeem felett, és ellökte a vödröt.

— Így megölöd — mondta.

A cellamester elengedte az öklendező fickót, aki visszahullott a földre. Gyűlölettel teli pillantást vetett Ryderre, majd elmosolyodott.

— Töltsd tele! — mondta az őrnek, miután odaadta neki a vödröt. — Azt hiszem, van még egy szomjas foglyunk.

Az őr elsietett, hogy jól telemerje iszapos vízzel.

A cellamester rálépett a Ryder és Nazeem között feszülő láncra, és föléjük tornyosult.

Ryder visszaült a helyére. Megpróbált elhatárolódni Nazeemtől. Nem akarta, hogy a rabtársai is osztozzanak a sorsában, bármi történjen is.

— Már jó ideje nem korbácsoltam meg senkit — mondta a cellamester, és szép komótosan letekerte a korbácsot a csuklójáról. — Azt hiszem, jól fogunk szórakozni. — Ezzel teljes hosszában kiengedte a fegyvert.

Ryder a korbácsot nézte. Semmi esélye sem volt rá, hogy ellenálljon, vagy elmeneküljön. A láncok erősen tartották.

A cellamester még egyszer megsuhintotta az ostort. Sárdarabok repültek Ryder arcába és szemébe. Gyerekkori veréseinek emlékei jutottak az eszébe, amikor ugyanilyen kiszolgáltatottan állt apja előtt. Ő mindig a derékszíjával páholta el. Előbb párszor a kemény tölgyfa asztal lábához ütötte a szíjat, és csak azután vette kezdetét a büntetés. Sosem értette, hogy a fizikai fájdalomokozást miért kell lelki megfélemlítésnek megelőznie. Persze a hóhérok ezt élvezték a legjobban. Tudták, hogy a testi sebek idővel begyógyulnak, de a lelki sérülés az sohasem.

Ryder maga alá húzta a lábát, és kiegyenesítette a hátát, ahogy Nazeemtől látta. Nagy levegőt vett, és becsukta a szemét. Nem tudta, hogy ő is olyan nyugalomra lel-e, mint a tetovált férfi, de nem volt más választása.

A korbács zizegő hangját hallotta, majd az ismerős érzést a mellkasán. Felszisszent a fájdalomtól. Az ostor hegye sokkal vékonyabb volt, mint az apja derékszíja. Úgy érezte, mintha egy vékony pengével hasították volna fel a bőrét. Az összes izmát megfeszítette, hogy kirekessze a kínt az elméjéből.

A következő csapás a vállát érte. Annyira éles fájdalmat érzett, hogy csukott szemén keresztül is tisztán látta a hosszú, vékony sebből kiserkenő vért. Teljesen magába fordult, és kirekesztette a külvilágot. Megacélozta a lelkét, és elhatározta, hogy erősebbnek bizonyul a cellamesternél.

Szabályos időközönként érkeztek az ostorcsapások. A cellamester megpróbálta kiverni belőle az embert. Vadállatot akart faragni belőle, akit csak az ösztönei vezérelnek.

Ryder makacsul küzdött az átváltozás ellen. Egyre jobban fájtak azonban a sebei. Kezdte elveszíteni az önuralmát. Már minden érzékét elveszítette, csak a fájdalmat érezte. Alámerült a kínok tengerében.

A korbács eltalálta az arcát. Szaggatott levegőt vett, és felkészült a következő csapásra.

Nem érkezett újabb ütés.

— Útonállók!

Ryder kinyitotta a szemét.

A cellamester jó pár méterre állt tőle, és nyugat felé nézett. Néhány őr a lovához igyekezett, de a legtöbben az életükért harcoltak.

A keleti dombok mögül lovas útonállók támadtak rájuk. Szépen körbevették a tábort, miközben az őrök felkészültek az éjszakára. Bő nadrágot és köpenyt viseltek, amely szabadon lengett mögöttük, ahogy közeledtek. Az arcukat sállal takarták el. Csak a szemük látszott. Mindenki másféle fegyvert tartott a kezében. Ki mit talált a korábbi portyák alkalmával. Egyvalamiben azonban megegyeztek: ugyanolyan elszántan vetették rájuk magukat Purdun embereire.

A cellamester ostorral a kezében sietett az őrök segítségére. A foglyokról egy szempillantás alatt megfeledkezett.

Ryder minden porcikája sajgott a kíméletlen veréstől, de az útonállók látványa jobb kedvre derítette. Más körülmények között tán megrémült volna, de abban a helyzetben hálás volt mindennek és mindenkinek, aki szembeszállt Purdun testőreivel.

— Jól vagy? — kérdezte tőle Nazeem.

— Voltam már jobban is — felelte Ryder.

Nazeem halkan kuncogott.

— Még sosem találkoztam olyannal, aki egyetlen hang nélkül tűrt volna egy ilyen verést. Bátor ember vagy.

Újabb tucat útonálló bontakozott ki a sötétből. Néhány fogoly talpra ugrott, magukkal rántva Rydert és Nazeemet is. Ryder a háta mögé pillantott, hogy mi történhetett. Két lovas közeledett feléjük nagy sebességgel. Váratlanul leugrottak a ló hátáról, de nem vesztették el az egyensúlyukat, sőt, futásnak eredtek.

— Maradjatok nyugton! — kiáltotta az egyikük. — Mi a Törött Lándzsa tagjai vagyunk. Nem bántunk titeket. — Gyerekhangon beszélt, valószínűleg el sem érte még a felnőttkort.

— Hallottál már róluk? — kérdezte Nazeem Rydertől.

— Igen — bólintott Ryder. — Gyerekkoromban mesélt róluk az apám. Sokáig azt hittem, csak a legendákban léteznek, hogy apám csak kitalálta őket.

— Úgy tűnik, apád mégsem hazudós mesemondó — mondta a tetovált férfi.

A két útonálló időközben elérte a leghátsó foglyokat. Mivel alacsonyak voltak, eltűntek a magasabb rabok takarásában.

— Ne bántsatok! — esdekelt valaki. Fémes csikorgás hasított a levegőbe.

Dermesztő remegés futott végig Ryder gerincén. Nem így képzelte a halált. Leláncolva, kiszolgáltatottan.

— Maradj csendben, te gyáva! — mordult rá az egyik bandita. — Eredj, és harcolj a fogvatartóid ellen!

Egyre több helyről hallatszott a csikorgó, fémes hang. Ryder a szeme sarkából látta, amint a kiszabadított rabok egy csoportja a cellamester felé rohan, kövekkel a kezükben.

Egyre átláthatatlanabbá vált a zűrzavar. Akik Ryder mögött voltak, azok tülekedtek, akik pedig előtte, azok azért lökdösődtek, hogy lássák, mi történik mögöttük. Halálsikolyok hasítottak a levegőbe, amit időnként a cellamester korbácsának suhogása tört csak meg.

Éles csattanás hallatszott a háta mögött. Elpattant az egyik lánc. Az útonállók odaértek Ryderhez.

— Mutasd a karod! — mondta az egyikük.

Ryder engedelmeskedett.

A fickó elővett egy kis üvegcsét, és egy csákányt. A folyadékot arra a láncra lötykölte, amelyik összekötötte Rydert, Nazeemet és a cingár alakot. A lánc füstölni kezdett, és hirtelen dermesztően hideggé vált.

A másik bandita erősen megfogta a láncot. Ryder a láncon keresztül is érezte, hogy mennyire erős.

— Tárd szét a karod, amennyire csak tudod! — mondta Rydernek.

Ryder biccentett és engedelmeskedett.

Az alacsonyabbik lesújtott a láncra egy csákánnyal, de a lánc sértetlen maradt.

— A szentségit! — szitkozódott, és még kétszer rácsapott.

A magasabbik elengedte a láncot.

— Próbáld meg a zárat! — mondta a társának.

Az alacsonyabbik bólintott, és elővett egy kis üvegcsét.

— Ne mozogj, vagy elveszíted a karod! — mondta Rydernek.

Ryder a fickó barna szemébe nézett. Elszántság csillogott benne. Azoknak a szemében látott hasonlót, akiknek küldetésük volt az életben, akiket egy belső démon hajtott. A Karmazsin Karom tagjainak szemében látta azt a csillogást korábban. Képesek lettek volna feláldozni akár az életüket is, hogy elérhessék a céljukat.

— Megértetted? — kérdezte a bandita, majd meg sem várva a választ, a zárba öntötte a folyadékot. A zár úgy füstölt, mint korábban a lánc.

Ryder biccentett.

— Beszélj, ember! Megértetted?

— Igen — furcsán esett a beszéd. Az elmúlt néhány napban meg sem szólalt. Amikor megtette, az majdnem az életébe került.

— Helyes — mondta az útonálló, majd felemelte a csákányt.

Ryder megfeszítette a karját, amennyire csak tudta.

A csákány útnak indult.

Zsibbasztó remegés futott végig Ryder karján. Amikor odapillantott, azt látta, hogy a lánc és a zár eltörött. A másik lánc azonban még mindig fogva tartotta.

— Ez bevált — lelkendezett az izmosabb bandita.

A társa csak biccentett, és máris a másik láncnál matatott. Azzal sokkal gyorsabban végeztek.

— Még nem vagytok teljesen szabadok. El is kell menekülnünk innen. Most menj, és harcolj a fogvatartóid ellen! — mondta az egyikük.